„Egy gyerek, nem gyerek”…hányszor hallottam már ezt a megjegyzést, egy olyan megjegyzés, ami korántsem vicces, jóval inkább sértő, degradáló és értelmetlen.
Olyan mintha valaki azt mondaná, hogy egy gyerekek nem is számít emberi lénynek, olyan mintha azok a családok akiknek csak egy gyerekük van, nem is számítanának családnak, mintha ők alsóbbrendűek lennének, mert csak egy gyerekük van.
Nagyon rég készülök erre a blogbejegyzésre, és még most is remeg a kezem és hevesen ver a szívem, hiszen egy olyan témáról írok, ami nekem nagyon sok ideig, sok szenvedést és fájdalmat jelentett.
Nehéz és hosszadalmas folyamat volt, míg letisztultak bennem az érzések és helyére kerültek a gondolatok. Sok támadás, sértő megjegyzés és oda nem illő mondatot hallottam már az évek során, mióta egygyerekes anyuka vagyok. Megtanultam szelektálni, humorosan reagálni és főleg nem másokkal vitatni meg egy olyan témát, ami kizárólag csak rám és a férjemre tartozik.
A gyerekvállalás szerintem ma már nem egy természetes folyamat, hanem egy örökös vita téma, ahol mindenki úgy érzi, hogy van valami hozzászólása vagy esetleg mondanivalója ezzel kapcsolatban.
Ez ma már nem csak egy nőre és egy férfire tartozik, hanem mindenki másra, aki sürgetve kérdezi és kíváncsiskodik, hogy mikor érkezik már a gyerek. Ha pedig már kibújt az első, rögtön jönnek az égető kérdések a kistesó felől.
És én itt felteszem magamnak és másoknak is a kérdést: mióta tartozik másra az, hogy én mikor és hány gyereket vállalok?! Miért gondolják úgy az emberek, hogy nekik ehhez bármi közük is lenne?
Én mindig is nyitott voltam erre a témára, és már fiatal lányként is arról álmodoztam, hogy milyen lesz mikor gyerekem/gyerekeim lesznek. Igen, bevallom, fiatal lányként, később feleségként, még én is gyerekekről álmodoztam. Többes számban, nem csak egy gyerekről.
A sok kérdés, kíváncsiskodás és nyomás ellenére is, házasság után nem vállaltunk azonnal gyereket a férjemmel. Sőt mi több, 4 év után döntöttünk úgy, hogy gyereket szeretnénk és az 5. házassági évfordulónkra megérkezett a várva várt gyermekünk.
Mikor a gyerek megszületett, mi szülők is megszülettünk. Nem volt egyszerű beletanulni ebbe a feladatba, sok nehézséggel, fáradtsággal, kétségbeeséssel és áldozattal járt. De ezek a dolgok családdá alakítottak minket és napról napra egyre jobban éreztük azt, hogy mi hárman egy egységet alkotunk.
Ez az egység és harmónia persze nem csak úgy magától jött, sőt nagyon is sokat megdolgoztunk érte, de ma már teljes és én semmire nem cserélném le…és nem is változtatnék rajta.
És ezzel el is értem a legégetőbb kérdéshez: Miért csak egy gyerek? Egy gyerek, nem gyerek?!
Nem azt mondom, hogy mindig is meggyőződött egygyerekes szülőknek képzeltük el magunkat, de a kisfiúnk születése után és azóta se érezzük a vágyat egy másik gyerek után. Azóta valahogy minden megváltozott és összeforrt. Hárman egy igazi csapatot alkotunk. Mindent közösen csinálunk, a figyelem sosem oszlik meg, felváltva egyenlő mértékben kivesszük a részünket a feladatokból és mindenre van és jut időnk. Sokat játszunk együtt, sokat kirándulunk és utazunk, ugyanakkor önmagunkra is van időnk. Tudatosan figyelünk egymásra a férjemmel és arra, hogy mindegyikünknek legyen szabadideje és alkalma a feltöltődésre. A gyerekünk mindig az első helyen van és ez mindig is így fog maradni. Szeretjük az egygyerekes családi életét, teljesnek érezzük és nem érzünk semmilyen hiányt vagy űrt, amit esetleg egy másik gyerek bevállalása betölthetne. Nekünk ez így kerek és nem hiányzik belőle egy másik gyerek.
Persze sokaknak ez teljesen érthetetlen, megmagyarázhatatlan és talán elfogadhatatlan is, de nálunk ez tökéletesen működik. Nagyon sokat beszélgettünk a férjemmel erről a témáról és mindketten úgy érezzük és gondoljuk, hogy csak egy gyereket szeretnénk.
Sok ideig úgy éreztük magyarázkodnunk kell másoknak, indokolnunk kellene a döntésünket, meg kellene védjük a családunkat a kritizáló és ítélő megjegyzésektől. De ez ma már nem zavar, sőt én már elébe is megyek a kíváncsiskodó kérdéseknek és jó előre viccesen és humorosan közlöm, hogy nekem K. az első, az egyetlen és az utolsó gyerekem. 🙂
Ez tényleg kemény harc volt míg idáig eljutottunk, mert elsősorban önmagunkban kellett tisztázni azt, hogy ez a MI döntésünk és ez így NEKÜNK jó.
Persze ítélkezni nagyon könnyű és ennél még könnyebb a megbélyegzés. Sokan gondolhatják azt, hogy az egy gyerekes szülők önzők, egoisták, maguknak valók, karrieristák és még sorolhatnám. De erről szó sincs. Sokan gondolják úgy, hogy az egykék elkényeztetett gyerekek, akik nem tudnak alkalmazkodni, mert nincs testvérük, vagy kimaradnak a nagycsalád élményből és ez hátrányt jelent majd későbbi életükre. De ez nem így van. Ez csak egy társadalmilag generalizált vélemény, amit legtöbben átvesznek és magukévá tesznek.
Azért csak egy gyerek, mert így érezzük teljesnek és harmonikusnak az egészet. Nem azért mert még egyszer nem tudnánk „megcsinálni”, nem azért mert bármi baj lenne velünk, nem azért mert nem tudjuk megengedni magunknak, hanem azért mert nem érezzük a belső indíttatást egy másik gyerekre.
Ma már 3 éves múlt a kisfiam, és igen hiányoznak azok a percek és évek mikor pici baba volt. De ő hiányzik nekem mint kis baba és nem egy másik gyerek.
Nagyon nagy a társadalmi nyomás és elvárás, mikor több gyerek vállalásáról van szó. De szerintem ez messziről sem elegendő ok egy újabb gyerek bevállalásához.
Én nem az egygyerekes család mellett érvelek, ugyanúgy ahogy nem a többgyerekes családok ellen se. Úgy gondolom ez egy teljesen egyéni, egyedi és személyes jellegű döntés kell(ene) hogy legyen.
Ne címkézzünk és bélyegezzünk meg anyukákat az alapján, hogy hány gyereket szültek vagy nevelnek fel. Senki sem jár a másik cipőjében, ezért nincs jogunk erről bármilyen jellegű véleményt is alkotni.
Tiszteljük meg egymást azzal, hogy elismerjük, segítjük és támogatjuk az anyákat, függetlenül attól, hogy hány gyerekük van. Hanyagoljuk a sértő és bántó megjegyzéseket, mert semmi értelmük, csak mély nyomokat és sebeket hagynak maguk után.
Az egygyerekes anyukáknak nincs szükségük a kéretlen tancsokra, ahogyan arra sincs szükség, hogy véleményt alkossunk egy anyáról, aki csak egy gyereket nevel. Mert sosem tudhatjuk, hogy ennek testi-, lelki vagy bármilyen más jellegű oka van. Hadd legyen ez, csak egy tény és nem egy újabb ok arra, hogy megkülönböztessük az embereket egymástól.
Egy vagy több gyerek világra hozatala és felnevelése nemes és kiváltságos dolog. Egy életre szóló ajándék és feladat. Hozzuk ki belőle a legjobbat, legyünk minél többet a gyerekkel/gyerekeinkkel és lássuk meg a csodát minden egyes gyermekben…mert EGY gyerek, IGEN IS gyerek!!!