Az első adventi gyertya a békét jelentette. Béke bennem és körülöttem, megbékéléses önmagammal és másokkal, béke tanulása és gyakorlása.
A második gyertya a hit. Nem egy könnyű fogalom, sőt nagyon is sokértelmű lehet. Profán módon fogalmazva a hit olyan elméletek vagy kijelentések elfogadását jelenti, amit sem érzékileg sem tapasztalatilag vagy logikailag nem tudunk igazolni. Ezen elméletek elfogadása tehát kizárólag minden racionális bizonyítás hiányában történik. És pont ez a lényege a hitnek. Olyan dolgokban hinni, amit sem megfogni, sem megtapasztalni, sem megmagyarázni nem tudunk, mégis hiszünk benne. A szeretetben is hiszünk, amit kézzel meg nem tudunk fogni, nem látjuk, csupán a szeretet hatását és következményét érezzük, ami lehetővé teszi, hogy higgyünk benne. Tehát a hit annak ellenére történik, hogy ennek bármilyen jellegű bizonyítéka lenne.
Filozófiai és pszichológiai értelemben különböző elméletek születnek a hittel kapcsolatban, én most arról szeretnék írni, ami számomra a hitet jelenti a mindennapi életben.
A hit számomra elsősorban egy olyan magasabb rendű hatalomban bízó erő, ami/aki mindent kézben tart és irányít. Éveket töltünk el úgy, hogy meg vagyunk győződve arról, hogy kizárólag mi irányítjuk életünk alakulását. Szerintem ez nem így van. Én is beleestem ebbe a csapdába, mikor évekig túlhajszoltam magam, maximálisan leterheltem magam és csak habzsoltam az életet, megállás és szünet nélkül. Abban hittem, hogy én legyőzhetetlen vagyok, mindent kibírok és eltűrök, és erőm, energiám és időm végtelen. Hittem abban, hogy munkám majd meghozza a gyümölcsöt és utána majd megpihenhetek és lazíthatok. Önámítás volt az egész.
A szorongás és a pánikrohamok tanítottak meg arra, hogy nem mindent én irányítok, nem elég csak a saját erőmben hinni, hinni és bízni kell abban, hogy minden ami velem történik az én javamat szolgálja.
A hit bizalom. Én még most is gyakorlom annak megtanulását, hogyan engedjek el bizonyos dolgokat, hogyan bízzam rá magamat valakire, hogyan bízzak meg valakiben.
Nehéz és kemény feladat ennek felvállalása. Ez sokszor jár lemondással, áldozathozatallal és gyakorlással. Nem magától értetődő az, hogy hiszünk valakiben vagy valamiben. Ehhez szükséges az érzelmi kötődés és a személyes tapasztalat.
Mikor „lebetegedtem” és napi szinten szorongással és pánikkal küzdöttem, én egyáltalán nem hittem abban, hogy én ebből valaha is ki tudok majd mászni. Úgy éreztem, ennyi! A félelem, a szorongás, a pánik sokkal erősebbek voltak mint én. Már nem tudtam önmagamban hinni, mert úgy éreztem én vagyok a felelős a pánikrohamok kialakulásáért, én idéztem elő a szorongást és én vagyok a hibás azért, hogy nem tudok megszabadulni tőlük. Már nem tudtam önmagamban hinni vagy bízni. Feladtam egy ideig, mert nem láttam a kiutat. A bizalom akkor kötődött össze a hittel, mikor megtapasztaltam azt, hogy vannak olyan emberek, akik segíteni tudnak nekem. Akik még hisznek bennem, akik bizalmat szavaznak nekem és elvezetnek a kiúthoz.
Ekkor történt meg a hit második fokozata, mikor azt tapasztaltam meg, hogy a hit remény. Nagyon sok terápiás beszélgetés, sok gyakorlat során eljutottam oda, hogy reménykedtem a szorongástól való szabadulásban. Reméltem azt, hogy lesz egy nap az életemben, amikor már nem fogok szorongani, amikor már nem fagyok le egy újabb pánikrohamtól. Bizonyítékokat szereztem afelől, hogy igenis meg tudok szabadulni a félelmeimtől, igenis szembe merek nézni velük, igenis le tudom győzni őket. A hitből fakadó remény, meggyőződést idézett elő bennem.
Ez a harmadik tulajdonsága a hitnek. A hit meggyőződés. Ez sem jött magától. Ezért is keményen megdolgoztam. De ahogy megtapasztaltam azt, hogy működik a terápia, működik az autogén training, működik a jóga, működik a meditáció és a relaxáció, már semmi sem tudott megállítani.
A félelmeimtől és a szorongástól csak úgy tudtam megszabadulni, hogy nagy erőfeszítéseket tettem meg. Sokat olvastam a szorongásról, eljártam terápiára, gyakoroltam a meditációt és a relaxációt, beszéltem félelmeimről, kipróbáltam azt, amitől addig a legjobban féltem. A legmélyebb pontokig is leástam, hogy meggyőződést szerezzek arról, hogy igenis van kiút a félelmeimből és még újra hihetek önmagamban.
Most jövök rá arra, hogy a négy adventi gyertya valójában, az én bejárt utamat is szimbolizálja.
Először a béke lángja gyulladt ki életemben. Mikor már elfogadtam annak tényét, hogy igenis ez velem is megtörtént, mikor már megbékéltem azzal a tudattal, hogy szorongással küzdök, akkor tört meg a jég és indult be a gyógyulási folyamat. Lecsillapítottam magamban minden háborgó, dacoskodó és küzdő hangot, próbáltam a belső békémre figyelni. Hinni akartam benne! Hinni akartam bennem! Abban, hogy egy idő után a szorongás és a pánik valami mássá fog átalakulni. Még én sem tudtam akkor, hogy mi az a más, de annyira erősen hittem benne, hogy a hitből valóság lett.
Tudom mennyire nehéz hinni. Önmagunkban meg pláne, mikor olyan könnyű elbizonytalanodni, kétségbeesni és lemondani. Ez egy hosszú és nehéz folyamat, sok nehézséggel és fájdalommal jár. Én is ezt az utat jártam meg, még mindig ezen az úton vagyok.
De azóta sok olyan tapasztalat, meggyőződés és élmény gazdagította életemet, amitől már hinni tudok önmagamban és másokban is.