Gondolom sok anyukának fennakad a szeme, ha azt olvassa, hogy örömteli szülés. Őszintén, sok ideig én is nehezen barátkoztam meg ezzel a fogalommal, főleg egy nehéz és elég problémás terhesség után.
Sok anyukához hasonlóan, én is féltem, sőt rettegtem a szüléstől. Először is azért, mert nem tudtam, mire számítsak, utána pedig azért, mert úgy éreztem kevés információval rendelkezem.
Ma a szülés körüli témák bizony nagy port kavarnak, ugyanis nagy az ellentét a természetes hüvelyi szülést vagy a császármetszést választott anyák között.
Nincs semmilyen tapasztalatom és nagyon kevés információm a császármetszéssel való szülésről, ezért nem is fogok ez ellen vagy ez mellett voksolni. Már így sok a vita és a bíráskodás efölött (is), hiszen mindegyik tábornak megvan a maga véleménye. Nem tudom, melyik a jobb vagy a könnyebb, annyit azonban mindenképp tudok, hogy én az örömteli szülés mellett döntöttem és ez sikerült is.
Nem szakemberként írom le tapasztalataimat, hanem egy olyan anya szemszögéből, aki egyszer szült, de ez az egyszeri szülésélmény, egy életre szólt és katartikus volt. Mai napig is, így majdnem 4 évvel a szülés után, csak arra tudok gondolni, hogy milyen jó és szép volt szülni. Azt gondoltam a szülés lesz a legnehezebb, de tévedtem, számomra nem az volt. És nem azért mert pikk-pakk ment minden, hanem azért mert teljes elmémmel és testemmel átéltem minden egyes pillanatát a szülésnek és ettől örökre megváltoztam.
Mivel én kezdetektől a természetes hüvelyi szülés mellett döntöttem és csak ez jöhetett nálam szóba, ezért az elmémet és a testemet is erre programoztam be.
Nem arra szeretnék kitérni, hogy mi mennyi ideig tartott és percről perce pontosan leírni, hogy mennyit vajúdtam és hogyan folyt el a magzatvizem, hanem arra, hogy én ezt hogyan éltem meg és mit jelent ez ma számomra.
Napra pontosan érkezett a gyerekem, eleinte ritka, utána egyre gyakoribb méhösszehúzódásokkal kezdődött az egész. Mikor aznap egy rutin vizsgálatra mentem be a kórházba és kiderült, hogy már 4 cm-es tágulásom van, az első dolgom az volt, hogy énekeltem. Nem tudom miért, de ez volt az első gondolat és érzés bennem.
Szerencsém volt, mivel egyedüli vajúdó kismamaként ültem egy szobában és énekeltem. Boldogságot és beteljesülést éreztem. Egy kicsit még mozgattam is a csípőmet, ezzel is elősegítve a babámat. Azokban a pillanatokban nem éreztem félelmet vagy szorongást, csak arra tudtam gondolni, hogy ez az én napom. A férjem végig mellettem volt, de csak mint kísérő és megfigyelő, mindenben én vezettem és én irányítottam.
Engem hagytak szülni…igen, ez bizony így van. A szülésznőm és az orvosom megtisztelt engem és bizalmat szavazott nekem, mikor magamra hagyott a férjemmel és csak akkor jöttek be a terembe, mikor szükséges volt a vizsgálat. Én személy szerint úgy gondolom, hogy sok nőt ma már nem hagynak szülni, elhitetik velük, hogy a testük képtelen erre és egyből a különböző beavatkozásokat javasolják.
Én semmilyen fájdalomcsillapítót vagy érzéstelenítőt nem kértem és nem kaptam, és világra hoztam ezek nélkül is a gyerekemet.
Én természetesen szültem…igen, tudom, ez a szó sokaknál kiveri a biztosítékot. Viszont nálam annyira természetesen történt minden, hogy ezáltal én se feszültem be, nem bizonytalanodtam el, hanem figyeltem és követtem a természet jeleit. Ha úgy éreztem mozgásra van szükségem, akkor vajúdás közben sétáltam. Ha úgy éreztem, csendben és zajok nélkül szeretnék lenni, akkor csak feküdtem néhány percig.
A testem és az elmém jobban tudták mint én, hogy mi a dolguk…nekem csak figyelni kellett. Egymásra hangolódtunk a babámmal, egymást segítettük vajúdás közben, egymásba kapaszkodva készültünk fel a nagy változásra. Kikapcsoltam az agyamat, félretettem minden beidegződésemet és csak haladtam az árral.
Megadtam magam a fájdalomnak…hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fájt. Szörnyen fájt, hasított és tépett. Mindenem égett és feszült, és mégsem arra gondoltam, hogy csak legyen már egyszer vége ennek az egésznek, hanem arra, hogy mennyire erős és kitartó a testem és az elmém.
Legyőzhetetlennek, végtelennek és különlegesnek éreztem magam…nem sírtam, nem ordítottam, nem szitkozódtam, csak örültem. Valamilyen szinten magamat ünnepeltem. Soha azelőtt és azóta se voltam olyan erős és összeszedett mint a szülésnél. Tényleg boldog voltam, nyugodt és békés. Tudtam, hogy a gyerekem velem együtt küzd meg és csendben vártunk a nagy találkozásra.
Katartikus és euforikus élmény volt szülni…természetesen, hüvelyi úton, külső beavatkozások nélkül hoztam a világra a gyermekemet. Repedtem, véreztem, szédültem, hánytam és még megannyi minden más történt velem, de ez csak a felszín volt.
Az, amit belül éreztem, az leírhatatlan volt. Öröm, boldogság, béke, beteljesülés, elfogadás és megújulás.
Én is újjászületettem…a szülésem után. Megtapasztaltam a végtelen szeretetet és határtalan erőt, a gondoskodást, aktívan részt vettem a szülésben és hagytam, hogy a testem végezze a dolgát. Erre lettem teremtve és tudtam, hogy erre képes vagyok.
Leírhatatlan az az érzés, mikor a tested, a lelked, az elméd veled együtt összhangban van. Számomra ilyen a természetes szülés. Nem csak a babámmal voltam szimbiózisban, hanem önmagammal is.
Számomra ilyen egy örömteli szülés, amire mai napig is mosollyal a számon és boldogan tudok visszagondolni. Ezt a történetet ma már mese formában minden este elmesélem a gyerekemnek, de ehhez a történethez ma már ő is hozzá teszi a saját kis fantáziája által szült apró kis mondatokat, amelyek által az én szülés élményem csak még örömtelibb.
Tudom és nagyon sajnálom azt, hogy sokak számára a szülés inkább krízis, mint katarzis, és ez a tapasztalat egy életre megpecsételi őket. De azt is tudom, hogy minden nőben ott van az erőforrás és a lehetőség arra, hogy megtapasztalja a benne rejlő női erőt, bátorságot, hitet önmagában, ami képessé teszi arra, hogy a szülés egy örömteli pillanat legyen számára.